gondolatok

Azt mondod piros, én szerintem kék. Az utcán te a tájat, én az embereket figyelem. Te balra, én jobbra megyek. Szerinted meleg van, én reszketek. Te szeretsz, én gyűlölök. Sírsz, pedig én nevetek. Szerelmes vagy, én csak csodálok. Kineveted, én megsajnálom. Gondolkozol, míg én álmodok.

Teljesen mások vagyunk,

Mást látunk

Hallunk, érzünk, tapasztalunk,

Ha talán az életben

Egyszer egyfelé tartunk

Megszűnik ez az egész együtt létezés

A látszat szerint közös a lét

Pedig távolodunk,

Ez így jó, együtt, mégis két külön világban

Melynek közös határai mi vagyunk.

Elképzeltem egy világot. Elképzeltem egy embert. Senki nem szereti őt. Türelmetlen mindenkivel. Úgy ismerjük, mint aki kiabál mindennap, még a legjobb barátaival is. Nem tolerál semmit és senkit. Ezt a tulajdonságát mindenki negatívumként könyveli el emberünknél, hisz megbánt mindenkit és nem lehet vele együtt élni. Pedig gondoljuk csak végig, miért is ilyen. Nem bírja elviselni az embereket. Elképzelt hősöm egy utópikus személy. Nevezhetném tökéletesnek is, de szegényke ugye türelmetlen (szlengesen null-toleranciás), tehát nem lenne helytálló a megnevezés. Mindenben jobb társainál. Ez azt jelenti, hogy gyorsabban gondolkozik mint bárki, és ebből adódóan sikeresebb is mindenkinél. Természetesen minden másban is legyőz bárkit, tehát minden képessége tökéletes, illetve jobb a többiekénél. Képzeljük csak el, amikor végig kell néznünk egy társunk cselekvését, és közben tudjuk, hogy  rosszul csinálja. Borzasztó, rettenetes érzés. Bele akarunk szólni, vagy egyszerűen kivesszük a kezéből a ceruzát/ fakanalat/egeret/ labdát stb. stb. Ilyen az ember, törekszik a jóra, a legjobbra és bántja a szemét, ha látja, hogy nem a helyes dolgok történnek és egy belső késztetést érez az iránt, hogy megcsinálja jobban a feladatokat és kijavítsa embertársa hibáit. Na és most kezdjük el csak megérteni hősömet. Mindennap azt kell átélnie, hogy nála kevesebb sikerrel csinálják az emberek a dolgokat. Minden napja egy megpróbáltatás, amikor is szembesül embertársai hibáival, és nem tud ellene mit tenni. Szenvedés az élete. Türelmetlen lesz mindenkivel, mert próbálna egy utópikus világot kialakítani, de pont a tökéletessége miatt, számára a világ egy disztópia, azaz tökéletlen minden. Felmerülhet a gondolat, ha olyan tökéletes, akkor miért nem próbál változtatni türelmetlenségén és egyszerűen megértő, türelmes emberként élni. Ez is nagyon egyszerű, miért nem valósulhat meg. Ha kijavítaná ezt a hibáját is, akkor még jobban közeledne az utópia felé, tehát még kevésbé bírná elviselni a rossz dolgokat, tehát teljes ellentmondásba kerülne önmagával.

Ismét egy példa, miért nem létezhet tökéletes utópia…Utópikus utópia. Tökéletesen utópiás utópia. Utópikusan tökéletes utópisztikus utópia. Ezek meg főleg nincsenek…

Hajtogatni egy repülőt papírból. Fölmenni a legmagasabb ház tetejére. Látni az egész várost, hegyet, völgyet és a tengert is. Érezni a hideg szelet és közben figyelni az izzó napot. Látni az apró embereket és a hatalmas terveket. Elhajítani a papírrepülőt. Nézni ahogy száll és közelít a föld felé. Repülését a szél alakítja. Irányítja az útját és segíti a leérkezést, de gátolja a szabad utat. Egy levél mellé érkezik, melyet fölkap a szél és a tengerre dob. A tenger mozgását követi és sodródik befelé. Tehetetlen és irányított. Ki tudja hova tart.

A repülőn ültem és figyeltem az egészet. Értettem mindent és eldobtam egy követ, mely egyenesen csapódott a földnek. Nem befolyásolta semmi, mégse tudtam hova érkezik és hova pattan, mert egy apró véletlenen múlik. Minden.

A távolban egy ház tetején megláttam őt, aki szintén egy repülőt…Hajtogatott és rám mosolygott. Ő is értette az egészet, mégis ráült a gépre. Elhajított szintén egy kis kavicsot, és feszülten várjuk, hova pattogott.

Alkotok egy képet, álmot, életet. A jövőben játszódik és van szerepe a múltbéli képeknek. A múlt építi fel a jövőt, hisz ez egy vágy, melyet a múltban éltem át. Nem vágyódnék rá, hisz, amit nem tapasztaltam, azt nem tudom milyen. Boldogság és öröm, melyet a szomorúság köt össze és ezért ez is a kép része. Nevetés és könnyek, melyeket magam előtt látok és könnyedén összeillesztek. Rengeteg kép mozog körbe-körbe, hogy megragadjanak az emlékképbe. Minden képnek van helye és ideje, melyhez egy érzés társul karöltve. Felhők, napsütés, pillangó és madarak. Kezd teljes lenni az egész, de ez méltatlan elnevezés. Hisz nem alkothat egészt, ha hiányzik a legfontosabb rész. Eddig a múltra vágytam, mert azt tapasztaltam, azonban most elbizonytalanodtam. Hiába az összes múltbeli kép, ha hiányzik az a bizonyos érzés. Ezt szeretném megtapasztalni, átérezni, megragadni. Igen, tisztán látom a képet, azonban mégis ott van a zavar, az a bizonyos feketehaj.

A nap följött és mi még mindig ott ültünk a padon. Néztük, ahogy a part csapdossa a hullámokat, és viccesen rám szólt, hogy ne találjon el a kacsa, az apró kavicsokkal. Ugyanazt éreztem, mint amit fogok. Szeretem. A feketehaj belekapott a szélbe és még erősebben érzett az illata. Elkezdett nevetni, majd mondtam valami vicceset. A mosolya még mindig elvarázsolt. A varázsa mosolygott. Leültünk a padra, és néztük ahogy mindenki szembe jön velünk. Nem érdekelt minket, mert szabadok voltunk. Egymáshoz kötve, de szabadon. Mindenki ugyanazt gondolta rólunk, ezért voltak bezárva. A gondolataikba. Mi teljesen máshogy vélekedtünk, ugyanúgy, szabadon. Fölkeltünk a fűből és néztük a csillagokat. Beragyogta a szépsége az eget. Minden fényt magába gyűjtött. Fénylettek a csillagok. Sötét volt, mégis láttuk egymást. Éreztük a szeretetet. Hozzám bújt, mert melege volt. Fáztam, hisz Szeretem.