A nap följött és mi még mindig ott ültünk a padon. Néztük, ahogy a part csapdossa a hullámokat, és viccesen rám szólt, hogy ne találjon el a kacsa, az apró kavicsokkal. Ugyanazt éreztem, mint amit fogok. Szeretem. A feketehaj belekapott a szélbe és még erősebben érzett az illata. Elkezdett nevetni, majd mondtam valami vicceset. A mosolya még mindig elvarázsolt. A varázsa mosolygott. Leültünk a padra, és néztük ahogy mindenki szembe jön velünk. Nem érdekelt minket, mert szabadok voltunk. Egymáshoz kötve, de szabadon. Mindenki ugyanazt gondolta rólunk, ezért voltak bezárva. A gondolataikba. Mi teljesen máshogy vélekedtünk, ugyanúgy, szabadon. Fölkeltünk a fűből és néztük a csillagokat. Beragyogta a szépsége az eget. Minden fényt magába gyűjtött. Fénylettek a csillagok. Sötét volt, mégis láttuk egymást. Éreztük a szeretetet. Hozzám bújt, mert melege volt. Fáztam, hisz Szeretem.
