gondolatok

A csöndes este folytatja a tó meséjét tovább. Szomorúságod elfelejtve, megnyugszol és elkezded értékelni a víz illatának ízét és a halk szellő lila suttogását, amiről Tóth Árpád lila nyakkendője jut eszedbe, ahogy dalra kelsz  vele. Rájössz végtelen a világ és a természettel együtt örülsz. Végtelen szavak, melyek örömet és gondolatot okoznak. Elvezetnek minket a megismerés szépségébe. Miközben a csillagok téged ragyognak teljesen boldog leszel és rá gondolsz. Kérded magadtól: vajon ki ő? Miért értitek az első perctől egymást? A tó partján állva a gondolatokon közeledtek egymáshoz. Vajon közös az a nyár esti, csöndes kis tó?

                                                                         Blood and Doss

More Mush an’ Mush

Its my last

She’s black hair

I don’t care

Life is not fair

Blood and Doss

Mushin and machine

Thats just lovin.

Slobber an’ thriller

These are my world

And not just words

Its my first..

Méreg-szerelem, nem is nevezhetném annak,

megölhet akár,

csak döntsd el melyiket vadászod azon az éjjelen. Kifutsz a világból,

legrosszabb rémálmodból és hű maradsz az érzéseidhez, vagy gyengén elfogadod: ez neked szól, színjáték vagy az élet próbája.

Megbukni nem tudsz, hisz tanulva is dicsőség az őszinteség.

Teljesen betegen
 keringőzve az álmok között
 leírom azt,
 hogy lehetetlen,
 mert félek fel nem adni

Mennyi mindent is jelenthetne, ez azonban tényleg csak egy puha maci, egy színes szalaggal. Megtanulni maga az élet, tárgyként ránézni emlékek s múlt nélkül…

Miért is

áhítanád magadat,

amikor egy

szavadba kerül

az egész világ.

Színjáték, s ne feledd, játék az egész színház, mert az élet kevés hozzá, hogy kiéld magad.

Csodálni valakit. Csoda és álom? Álmodozni valakiről az egy csoda? Vagy csodálni valakit, az egy álom??? Egy biztos: szeretnék csodálni valakit, olyan álomszerűen csodásan.

"Mami, én nagyon félnék a pókoktól, ha szárnyuk lenne."

Vond kétségbe a megkérdőjelezhetetlen, győzd le a legyőzhetetlent, bocsásd meg a megbocsáthatatlant, majd ugorj fel az égbe és nézz a szemembe. Kiálts egy nagyot, közben  csillagokkal harcolok, hogy azt kiálthassam, legyőztem önmagam. Válaszd ki a levegőt átszelőt, pirosat, kéket-zöldet egyaránt, pattanj rá gyorsan, és kiáltsuk együtt, hogy: megcsináltam!!!

Halk zene szólt, olyan csillagokon lépkedős és esőben táncolós. Szőnyegen fekve, magasban járva, felém hajoltál és olyan halkan suttogtál a fülembe, hogy azóta is azt idézem szebb napokon…

Építettek egy gyárat a greenpeace-esek

Úgy tagadják, hogy várat,

De senki sem hiszi, ezért nem várhat

Megnézem, mert megváltozott ez a világ.

Elmegyek egy börtön mellett

Az őrök az ablakban hőzöngenek

Mert a rabok a rácsból építenek

Egy várat ők is, elnevezték szabadságnak.

Közben levélből tésztát gyúrok, létra lesz belőle

Neki támasztom egy álomnak

És az ég tetejére mászok vele

Itt már a felhők is köpnek a zöldekre

Nincs árnyéka a gyárnak

A nap átüti az árnyakat

Más már nagyon ez a világ

Képzeljétek, hogy mindenhol a fény vár…

Beragyogták az eget. A múlt nézett ránk. Számoltuk, egy kettő, három, négy, de rájöttünk nem érdemes. Nem lehet számba venni. Megtörtént, mégis aznap éjszaka láthattuk ott fenn. A távolban. Sok millió csillag csillogott és nem is voltak igazak. A múltat láttuk, hisz nem láttunk a jövőbe, de elfogadtuk jelennek is. Mit tehettünk volna? Ezerszer apróbbak vagyunk náluk, mégis mi tesszük azzá ezt az egészet, melyet Földnek hívunk. Hogy mivé? Nézz fel és megtudod!

Tőled, Neked. Egy napos kis fácska, mégis hatalmas és kibír akár egy hetet is. Legyél bármelyik oldalon, repülj vagy csak simán mosolyogj. Ne félj, a magasban sem félnél, mert a fára emlékeznél. Beszinezi a szürke felhőt, értelmet ad a tájnak. Hasonlítotok.

Nép, nép te csorda szürkesége

Bűzlesz még sincs önálló szagod

Elveszel a züllöttségedben

Ez jellemzi minden napod.

Nép, nép te nyáj pojácája

Egykoron eszme irányított

A fénynek az a szabadsága

Mely setét veremben elbukott.

Hajdanán, dicső időkben

Egy zászlót lengettünk

Nagyobb volt hazánk

Mégis egységben éltünk.

Összefogtunk, volt egy cél

Közösen küzdöttünk érte

Mindenki tudta, mennyit ér

Szabadság, Magyarság, Béke!

Sötét volt. Láttam kint a madarakat, de nem hallottam őket. Virágoztak a fák és sütött a nap. Nem éreztem a melegét és a természet illatát. Belül nem volt meg a világosság. Üresen álltam ott, körülöttem emberekkel. Nevettek, mosolyogtak vagy éppen könnyek közt elváltak örökre. Egymásból éltek, egymást éltetve. Körülöttem mindenhol víz volt. Csak az óceán és én, egy bizonytalan csónakban. Látva a teljességet, megismerve a félelmet. Sehol a part, a biztonság. Egy deszkába kapaszkodtam, melyet a reszketés mozgatott fel és alá. Hideg volt. Körülöttem felhők és a nagy fehérség. Egy hegycsúcson álltam, mégis az alján éreztem magam. Dideregtem a tűz mellett, melyet az elmúlás táplált. Így teltek napjaim, nem szándékosan képzelődve.

„Bajban ismerkszik meg az igaz barát.” Bajban ismerkszik meg maga az ember. Mennyire tudsz hű maradni elveidhez, ha elvesztesz egy csatát? A kétségbeesés vagy a szerénység jellemez? Megpróbálsz tovább küzdeni vagy feladod? Mást kezdesz el hibáztatni ha valami nem sikerült vagy magadban keresed a hibát? Persze, hogy mosolyogsz mindenkire, ha rendben vannak a dolgaid, de a rossz hírt hozónak is megköszönöd a segítséget? Eltiporsz másokat vagy kezet nyújtasz? Dühöt vagy tapasztalatot kovácsol a baj? A gyűlölet vagy a szeretet jellemez jobban, amikor halott roncsok között keresed az élő tetemet? Hála vagy bírálat az élet? Hű maradsz barátaidhoz és elfelejted önmagad? Könnyek közt is ki tudod mondani, hogy bocsánat? Tükörként cselekedj és lásd magad kívülről és tudj mosolyogni! Utálat nélkül viseld el önmagad. Bocsánatot hibáidért kérj és ne az életedért. Gondolkodj fordítva a bajban és megismered az embert. Bajban ismerkszik meg maga az ember.

Ismét játékra hívlak. Nem kell hozzá semmi, csupán egy kis csönd és nyugalom. Csukd be a szemed. Illetve így nem jó, mert nem tudsz olvasni. Nyisd ki. Nyisd már kiiiiiiiiii!!

 

Mi a különbség a kötél és a lánc között. A kötél erősségét a legerősebb szála határozza meg. A láncét viszont a leggyengébb láncszem „erőssége”. Építsünk egy világot. Legyen minden fontos része láncból és a lényegtelen kötélből. Az emberek legyenek láncból és bármit, amit tesznek, gondolnak és cselekednek az kötélként létezzen. Gondoljuk végig, hogyan is működne ez a világ. Azaz játszunk egy kicsit. Képzeljük el az egészet. Tehát mit is kell tennünk nekünk láncként funkcionálóknak, ahhoz, hogy fenntartsuk a láncot. Egyértelműen fontosat kell tennünk, viszont a tett az kötélként létezhet csupán. A lánc így nem tudja fent tartani magát és láncszemekre hullik, de szemekre és nem porladt el, ahogy a kötél tenné, ha nem lenne lényegtelen.

Féltettem egy világot,

Nem szerepeltek álmok,

Bántó szavak és tettek

Csak ezek jellemeztek.

Egy zavaros világot

Pillangók jártak táncot

Cseresznyefa virágágon

Beporozták a valóságot.

Virágról virágra jártak

A méhek belefáradtak

Ez a munka mit sem ért

Hisz pillangó volt a lét.

Várni, várni, várni

Feszülten csak az órát nézni

Ahogy telnek múlnak a másodpercek

Várni, várni, várni.

Figyelni, hátha jön már

De csak az újabb perc

Cselekszik megint már

Várni várni várni.

Meglátni, izgatottan csalódni

Csak az óra számlapja ismerős

A vadidegen, az biztos nem ő

Várni, várni, várni.

Amint megpillantod

Elfeleded ezt a történetet

De én leírtam, mert utálok

Várni, várni, várni.

Ez az az írás, amikor az észérvek felülmúlták a kiváncsiságom és letörték mint egy őszi kis száraz botot, aminek attól még ugyanúgy 2 vége maradt és amikor a szavak

kikerülve a sötét hideg erdőből egy egy napsugárral találkoznak, de ez mind kevés, mert nagyon hideg és mocskos egy erdő volt.. Ez az az írás, ahol soha nem ölelnélek át és adnék pár puszit vagy csak simán megfognám a kezed. Feküdni a szőnyegen és elmélkedni valamin vagy eltakarni a szemed, amikor félsz egy horror film alatt a sötétben. Soha nem fogom őszintén a füledbe suttogni, hogy szeretlek és úgy írni, hogy csak te értsd. Ez az az írás, ahol a kp nem készpénzt jelent és amúgy is ennyi hülyeséget.

Bejártam a világot. Nevettem, sajnálkoztam, meséltem, szerettem, mosolyogtam, tanácsot adtam, összevesztem és megint csak szerettem. Pedig én csak futni akartam igazából…

Elhatároztam ma délután, hogy írok egy mesét. Tele voltam ötletekkel, azért nem is kellett nagyon gondolkoznom, leültem a kertben a hintaágyra, Polly ott ugrált körülöttem és elkezdtem írni. Van egy kis napló féleségem, ahova mindig feljegyzem az aktuális gondolataimat,  mielőtt elkezdtem volna írni találtam is egyet: vajon megéli-e a március az áprilist. Ebbe most nem mennék bele, hisz a meséről kezdtem el mesélni. Mesélni a meséről, álmodni az álmokról, vágyakról és sírni a boldogságtól. Újabb gondolatok, de ezeket egyből ide írtam. A 2. oldalnál tartottam, amikor hirtelen Polly elkezdett élesen figyelni. Tekintete az utca felé esett, ezért én is oda fordítottam a fejem. Állt valaki a kapuban. A postás nem lehetett gondoltam magamban, hisz délután 3 óra felé álltak a napsugarak. Fölkeltem, leraktam a naplóm, és Polly társaságában a kapuhoz siettem. Egy lány állt ott, ismerős volt, de nem tudtam honnan. Nem szólt egy szót sem, csupán a kezembe nyomott egy borítékot és elsietett. A borítékon semmi címzés, vagy név nem szerepelt csupán egy dátum állt: április 2. Nem értettem nagyon a történteket, de visszasiettem a hintaágyhoz és feltéptem a fehér papírt. Egy másik kisebb boríték volt benne, ezen sem volt semmi, csak egy mosolygós kis fejecske, ekkor arra számítottam, hogy még sok ilyen kis borítékot találok, de szerencsére nem így történt. Ezt kibontva egy levelet tartottam a kezembe. Kézzel írták és ezen sem szerepelt semmiféle információ az író kilétéről. A levélben, pedig ez állt:

Szia!

Gondolom semmit sem értesz. Bevallom nem pont így akartam, ezt a levelet átadni, de sajnos féltem ettől az egész szituációtól. Bocsi a dupla borítékért, csak gondoltam kicsit növelem a feszültséget, azzal, hogy mosolyt csalok az arcodra. Szerintem ilyenben még nem volt részed. Mármint úgy mosolyogni, hogy közben még jobban izgulsz, vagy inkább feszülten várakozol. Most gondolom arra számítasz, hogy elmesélem, hogy ki vagyok és miért is adtam ezt a levelet pont neked. Nem ez fog történni. A nevem benne van a naplódban, ezért nem is árulok el többet magamról, de remélem már tudod, hogy ki vagyok. Ma délután elkezdtél egy mesét, én csupán ezt folytattam. Illeszd hozzá a mesédhez, ezt a levelet és hamarosan megértesz mindent.

Puszi